13 éve dolgoztam már, amikor kiderült, hogy gyermeket várok és hirtelen minden átrendeződött. Fontos volt a munka, az elismerés, a feladatok elvégzése, de valójában mindig arra készültem, hogy egyszer majd anya leszek.

Bőven volt idő ledokumentálni, átadni, betanítani és én 2 hónapot otthon tudtam készülődni a kislányom születése előtt.

Az otthon töltött két év csodás volt – nem hiányzott a munka és a kollégák is csak hébe-hóba. Az anyaság kitöltötte a mindennapjaimat.

De eljött az az idő, hogy vissza kellett mennem dolgozni, mert egy fizetésből ( a gyes már 2006-ban is csak 2-3 bevásárlást fedezett) nem jöttünk ki. Meg a lányom is egyre inkább igényelte a gyerekek társaságát.

Jeleztem a munkahelyem felé, hogy hat órás munkakörbe szeretnék visszamenni és legnagyobb szerencsémre tárt karokkal vártak. Nem ugyanabba a munkakörbe, de ugyanarra az osztályra és nagyon hasonló területre kerültem vissza.

Tele voltam félelemmel: hogy fogok ismét helyt állni a munkahelyen, hogy fogom megoldani, hogy ne a lányom legyen az utolsó a bölcsiben, a házi munka, a gyerekkel töltött tartalmas idő, a férjem.. Szerencsémre sok kollégámat ismertem, ők is ismertek engem, tehát nem kellett az ismerkedési köröket megfutni (csak a főnökömmel, de ő elképesztően jó fej volt). A munka azonban nem 6 órás volt a napok nagy részében, így bizony előfordult, hogy a mamát kellett Csepelre a bölcsibe ugrasztani.

A legnehezebbek a hétköznap reggelek voltak. Februárban kezdtük el a beszokást a bölcsibe, de még májusban is a rajtam csimpaszkodó, síró-rívó gyereket adtam le a dadusoknak. Ők megnyugtattak, hogy a lányom utána remekül érzi magát, de anyaként iszonyatos érzés volt otthagyni a gyerekemet.

Bűntudat marcangolt, hogy miért teszem ki őt is és magamat is ennek. De nem volt mese, sem neki, sem nekem.

Aztán lassan kialakult minden. A Mama imádta, hogy mehet az unokájáért és a lányom is imádta, hogy a mamával van. A munkahelyemen jól teljesítettem, így rövid időn belül visszahelyeztek a szülés előtti vezetői pozíciómba. A kollégák nagyon megértőek és segítőkészek voltak, ha a betegségek miatt otthonról kellett dolgoznom. Férjem rengeteget segített akkor is és azóta is.

Mit tanultam mindebből?

Azt, hogy mindennek eljön az ideje – a gyerekvállalásnak, a karriernek, a munkának, az elengedésnek, az új dolgok felvállalásának.

Azt, hogy lehet és kell is segítséget kérni és elfogadni.

Azt, hogy nem kell mindig mindent egyedül megoldanom.

Azt, hogy ha munkahelyen vagyok, ne gondoljak a gyerekre – ha pedig otthon vagyok, a családdal foglalkozzak, ne a munkával.

Delegálás, priorizálás, pótlólagos erőforrás bevonása, időbeosztás – ezeket mind be kellett építenem az eszköztárba…

Azóta is sokszor gondolok erre az időszakra, pedig 10 év telt el azóta. Amit akkor megtanultam, ma is tudom hasznosítani.

Leave a Reply